1848as_hosok_emlekmuve.jpg               „Nincs jobb és felemelõbb érzés, mint érezni, hogy szeretjük szülõföldünket ”-írja Kisgyörgy Zoltán egyik útikönyvének elõszavában. A szülõföld múltja és jelene minden történelmet szerzõ és történelem iránti érdeklõdõ embert érdekel, és kutatásra buzdít.

              vargas5.jpg     Szülõfalum, Vargyas eseményekben gazdag, a hagyományt és a történelmi valóságot ötvözõ múlttal rendelkezik. A hasonnevû vízfolyás völgyében elterülõ, Orbán Balázs által Bardoc-szék legnevezetesebb településnek nevezett Vargyas, mint nagyfalu, már az 1334-es pápai jegyzékben szerepel Vaygias néven, mint önálló egyházmegye. Azonban a nagyfalu múltja, történelme ennél régebbre nyúlik vissza, egészen a XI. századig. Orbán Balázs a Székelyföld leírása címû mûvében megemlíti, hogy Vargyas nemcsak a tatárjárás idején történtekrõl és a Daniel kastélyról híres, hanem a kevésbé ismert Árpád kori római katolikus kápolnáról is. Szerinte többen azt állították, hogy a római katolikus kápolna helyén elkezdett kutatások arra utalnak: ott lett volna Attila. A nagy hun vezér Réka nevû feleségének sírja. A valóságban azonban az építkezések alapfalazatának tanulmányozása arra utal, hogy ott kápolna és közelében kolostor vagy coenobium állt. A hagyomány is támogatja e feltevést, azt mondván, hogy a Szt. Mártonnak szentelt római katolikus templom mellett „barát épség” (szerzetesi lak) volt. Minden összevetve, az alszegi román kori templom a XIII. században épülhetett.

            vargyas22.jpg      A XIII. századi tatárjárás, rombolás, fosztogatás és az ezzel járó bizonytalanság rányomta bélyegét a falu életére is. A tatárjárás nem kegyelmezett e nagyfalunak sem. A tatárok fosztogatását, támadásait és a falu népének hõsies harcát több népmonda is megõrizte: Csala tornya, Tatárhídja, az almási barlagnál található tatárkápolna romjai, Siró-kút legendája.

            A falu középkori történelme nagy mértékben összefügg a község határát birtokló Daniel család legelsõ ismert tagja Daniel család történelmével. A Daniel család legelsõ ismert tagja Daniel Balázs, aki 1393-ban Luxemburgi Zsigmond hadseregében harcolt Nikápolynál. Fia, Daniel Péter 1444-ben Hunyadi János oldalán hõsiesen harcolt a vesztes várnai csatában.  A fejedelmi kor kezdetén, a XVI. században a történelmi források említést tesznek  Daniel Zsigmondról, aki mint Báthori István „fõmarechalja” elkíséri a fejedelmet lengyelországi útjára. Daniel Zsigmond unokája, Péter, Háromszék fõkapitányaként járul hozzá e vidék fejlõdéséhez. Daniel Ferenc, Daniel Páûéter unokáj, 1603-ban, Székely Mózes hadseregében harcol, és Brassó mellett esik el. Daniel Mihály, Daniel Péter másik unokája, szintén Háromszék fõkapitánya és 1611-ben Raduj havasalföldi vajda ellen harcol, majd, mint Bethlen Gábor udvari fõtábornoka részt vesz a fejedelemben, morvaországi hadjáratában. 1621-ben hõsiességért több jószággal jutalmazzák. Fia, Daniel János Bethlen Gábor jóvoltából külföldi egyetemeken tanul, majd hazatérése után Háromszék fõkapitánya lesz. A fejedelem megbízásából leánynézõbe megy Bradenburgi Katalinhoz. I. Rákóczi György uralkodása idején, mint nagykövet, többször is megfordul a svéd királyi udvarban.

Daniel kastelydeli oldal.jpg             Daniel János testvére, Daniel Ferenc Vargyason telepszik le. Fia, István udvari fõkapitány és 1685-ben a honvédelmi bizottmány tagja. Négy fia volt: Mihály, Péter, Ferenc és István. Mindannyian részt vettek a Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcban. Daniel István leánya, Daniel Polexina Wesselényi Istvánné korának legkitûnõbb asszonya volt. Szinte minden európai nyelven beszélt. Magyarra fordította Piktet híres Ethicaját. Polexina testvérének fia. Daniel István Lengyelországban, mint huszárhadnagy hõsiesen harcolt és esett le.

           A XVI. században kibontakozó és egész Európát érintõ vallásos mozgalom a, reformáció Vargyas népét is érintette. E nagyfaluban a reformáció radikális irányzata, az unitárius vallás hódított. Vargyas e vallás bástyájává vált. Többszöri próbálkozás után 1813-1820 között épült fel a település központjában álló unitárius templom. Falaiba beépített a régi, úgynevezett alszegi unitárius templom néhány, kõbõl faragott emlékét. A szószéki feljáró mellvédjében egy díszített reneszánsz pillér látható. Tornyában mûkincs értékû harang van, amelyet 1815-ben készített Kiss István sepsiszentgyörgyi harangmûves. A templombelsõben festett kazetták, pad-és karzatmellvédek vannak, amelyeket a hagyományos helyi festett bútor ornamentikájával díszítették. Az 1922-es népszámlálás idején a falu 1983 lakosa közül 1652 volt unitárius.

            A 121 tagból álló református gyülekezett elsõ templom 1841-ben fából épült a Daniel család református tagjainak patronálásával. 1994-ben lebontották és Makovecz Imre tervei szerint, most épül egy új református templom. Az alapozás idején itt került elõ a román és gótikus kori két templom (alszegi) alapfala és egy székely rovásírással ellátott keresztelõ medence mellett, egy XV. századi, 55 darabból álló éremlelet, I. Zsigmond, Hunyadi János és I. Mátyás idejébõl. Ez az egyetlen eddigi székelyföld Zsigmond pénzlelet. A pénzérmeket a Székely Nemzeti Múzeumban, míg a keresztelõ medencét az unitárius papilakon õrzik. A település észak-nyugati részén áll az 1807-ben épült görögkeleti templom, és a fõút mentén található az 1988-ban épült katolikus kápolna (72 római katolikus lakosa van a falunak).

            reformatus templom tervezte Makovecz Imre.jpg A kuruc szabadságharc idején tanúsított hõsiesség és a szülõföld iránti szeretet újra megnyilvánul az 1848-49-es forradalom és a szabadságharc idején. A forradalmi eszmék harására megmozdult Vargyas népe is, és aktívan részt vett a szabadságharc több ütközetében, eseményében. Dániel Gábor (1824-1903), Udvarhely fõkirálybírója és fõispánja, az Unitárius Egyház fõgondnoka, a Magyar Történelmi, Geneológiai és Heraldikai Társulat tagja, részt vett az 1848. októberi agyagfalvi székely népgyûlésen, ahol támogatta az önvédelmi harc gondolatát.

            Gyertyánfally Ferenc (1827-1849) a szépmezõi csata hõsi halottja. Gyöngyössy István (1809-1894) és Páll Mózes (1820-1892) helybeli unitárius lelkészek a szabadságharc hõsei, résztvevõi voltak. Sütõ István (1810-1881) zászlóvivõ volt a véceri csatában, míg Szolga Miklós jogász és költõ, a szabadságharcban való részvétele miatt börtönbüntetést kapott. Sírjuk a vargyasi unitárius temetõben van. A szabadságharc leverése után. Vargyas, mint Udvarhelyszék egyik legnagyobb település, gazdaságilag és társadalmilag is fejlõdött. Elsõsorban a mezõgazdaság, a földmûvelés és állattenyésztés volt jellemzõ e falura, de fejlõdött a kézmûves ipar is. A település meglátogató Orbán Balázs, a legnagyobb székely elismerõ szavakkal illette a falu népét, múltját, jelenét. Az osztrák-magyar dualizmus kialakulása és a magyar állam fejlõdése pozitív hatással volt e településre is. Vargyas bekapcsolódott a monarchia mindennapi életében és napról napra, évrõl évre fejlõdött, népessége gyarapodott, területe növekedett. E fejlõdést egy ideig akadályozta az elsõ világégés, az I .világháború, amelynek több ütközetében részt vett és hõsi halált halt vargyasi lakosok is. Ezek emlékét õrzi a Tompa József által 1931-ben tervezett és a fõút mentén található oroszlános emlékmû, amely mellé a magyar honfoglalás 1100. évfordulóján a falu népe emlékkopjafát állitatott tisztelegve hõsi halottjai elõtt.

            Az 1918-as „egyesülés”, azaz Erdély Nagy-Romániához való csatolása után, a román közigazgatás bevezetését követõen, Vargyas népessége etnikai változásokon ment át. A román nyelv és vallás itt is talált követõkre és ennek köszönhetõ az a tény is, hogy az 1992-es népszámlálás idején. 92-en vallották magukat ortodoxnak.

            A II. világháború sem zajlott le vargyasi részvétel nélkül. A második világégésben részt vett vargyasi hõsi halottak, õrzi halottak emlékét, õrzi az unitárius templomban a szószék mellett található, Máthé Ferenc által faragot emléktábla. A háború befejezése, a kelet- és dél- kelet- európai rendszerváltás, a monarchia bukása és a kommunizmus rendszerének kiépítése Vargyas gazdasági és társadalmi, etnikai fejlõdését is döntõ módon meghatározta.

            Vargyas altalaja gazdagon hasznosítható ásványi kincsekben. Ezt felismerve, az új kommunista vezetés hozzáfogott a vidék iparosításához. Szénbányákat (bel-és külszíni), mészkõfejtõ telepet és borvízpalackozó üzemet létesítettek, amelyek 1954 után kisebb-nagyobb sikerrel mûködtek, munkahelyet, és mert a bánya miatt a forrás vize elapadt – bezárták.

            Az 1968-as megyésítés után Vargyas közigazgatásilag Háromszékhez, Kovászna megyéhez tartozik, és mint önálló közigazgatási egység, autonóm település fejlõdik.      Történelmi eszmefuttatásunk végén hadd említsük meg a falu hírnevét öregbítõ és megõrzõ, híres személyiségek neveit. Hála Istennek, Vargyas nem szegény e téren. A már említett Daniel család tagjai, kuruc szabadságharc és az 1848-as forradalom hõsei mellett Vargyas híres szülöttje között voltak: Kiss Mihály 1781-1837) unitárius lelkész, esperes, fûvész és naplóíró; Adorján Jenõ (1886-1956) irodalomtörténész, nyelvtanár és mûfordító; Dobai István (1899-1938) költõ, unitárius pap; dr. Borbáth Károly (1931-1980) történetíró, egyetemi tanár, a kommunista rendszer áldozata. A maiak közül Vargyas hírnevét messze földön ismertté tették, Veress Miklós festõmûvész, Sütõ Béla, Máthé Ferenc, Sütõ Gábor, Török Imre, Borbáth Sándor, József Gellért, Dimény Dániel fafaragók, Soós Emma bútorfestõ és Máthé Julianna székely szoknyát szövõ asszony.

            Vargyas – a Rika erdeje és romai-katolikus templom.jpg Vargyas patak mentén húzódó település- él, ápolja múltját és jelenét, tervezi jövõjét, mert lakói szeretik szülõföldjüket, népüket.  

  Forrás: Farkas Ferenc: Vargyas múltjából

 


 

 

 

Orbán Balász szemével Vargyason és környékén

XLVII. Vargyas.

      Vargyas fekvése. Iskolája. A Dániel család. Más õs székely családok. Vizelve. Trencsén nevü falu. Tatárhidja Rapsán utczája. Csata a tatárokkal. Marczel György és neje emléke. Szentimartján kolostorrom. Látóhegy. Sirókut.

      Nem hagyhatjuk el Bardóczszéket a nélkül, hogy annak legnevezetesebb falujában, Vargyason egy látogatást ne tegyünk, azon nevezetes faluban, mely 1334-ben Vaygias név alatt már mint önálló egyházmegye szerepel*A pápai dézmák regestumának bejegyzései közt a 739-ik lapon ekként: Joannes sac. de villa Vaygias solv. 1 ban. ant. Vaygias mint Bardóczszék minden elõforduló falui, a sepsi archidiaconatusba van beosztva. – Itt szükségesnek látom utólagosan megemliteni, hogy e munka folytán használt egyházmegye alatt mindenütt egyházközséget kell érteni; mivel a Székelyföldön politikai megye nem lévén, azt a vallási beosztásnál használják..

      Ezen unitáriusoktól lakott nagy falu – melyrõl Bardóczszék régen Vargyas-vidékének is neveztetett – az almási barlang szikla-hegyei közül kitörtetõ Vargyas-patak torkolatjában fekszik, Olasztelekkel szemben. E falu messze felnyulik a folyó szûk völgyületébe, közepe táján fekszik szép, pléhvel fedett magas tornyu temploma; a templom mellett szép emeletes kõépület a falu iskolája, mely lételét a lelkes, s hivatását átértett lelkész Gyöngyösi István fáradozásának, Dániel Gábor*Ez iskolában fi- és nõnövelde van, 3 elemi osztállyal, az itt végzettek az elsõ gymnasialis osztályba mennek. Alapját k. táblai elnök, Dániel Elek tette le tõkésitendõ 200 frttal, fia a lelkes Gábor és neje B. Rauber Mária 200 frt alapitványt tettek, mely az 1860-ban tartott Széchenyi emlékünnepkor 500 frtra szaporodott, ennek kamatjából egy jó igyekezetü szegény fiu küldetik felsõbb tanintézetre. és a falusiak áldozatkészségének köszönheti. Ha mindenütt ily lelkes emberek állanának a nép nevelés élére, ha vallás és hazafiasság kezet fogva sietnének a haza jövõ nagyságának utjaít kiegyengetni, akkor e hon hamar felvirulna, mert bizonnyal a népnevelés a haza felvirágzásának, nagyságának, szabadságának egyik sarkalatos alapköve, azon granittalap, melyre a honboldogság ékes szobrát helyeznünk kell. S ha minden lelkész, ha minden birtokos azt tenné, mit Vargyason tettek; akkor a magyar nemzet hamar felküzdené magát azon magas álláspontra, melyet a gondviselés Európa nagy népei közt számára kijelölt.

  urasztala3.jpg       Vargyas egyike szebb falvainknak. Alsó felében van a Dániel család eredetileg foglalt szép udvartelke; ott lakik a derék és lelkes hazafi Dániel Gábor, Udvarhelyszéknek fõkirálybirája*

      A Dániel család egyike azon jeles primor csáládoknak, melybõl sok jeles ember került ki. Kolumbán Ferencz Apaffi tanacsosa, családi leszármaztatásában egészen a hún birodalom összeomlása korszakáig megy fel, midõn a végzetteljes csatatérrõl 3000 székely Elmedzár és Uzindur vezetése alatt Erdély keleti részébe települ. Az emlitett vezetõk Báján vagy bán (honnan a rabonbán) czimet viseltek. Azoknak közvetlen utódja Póka (innen Pókafalva és Póka család Pókán, Galambfalván) ezt 565-ben az óriási erõvel biró Colon követi, ennek hivatali czimével páritott nevébõl lesz Colonbán, ki az olaszteleki Columbánok eldõde. Ezt 631-ben Orbó (orbai szék), ezt ismét Ugron (Ugron család eldõde). Ezt Ders (kiröl ily nevü falu), Kebe (Kebeled falu), Bebõk s végre Uzon (errõl Uzon falu) követi, ki 743-ban a Tuhutummal bejött magyarokat Dééshez vezette.

      A székely bánoktól leszármazott Colunbán Orbán, I. Béla idejében szerepel, ennek Endre fia a Columbán családot folytatja, másik fia Dániel, a vargyasi Dániel családot alapitja (eddig Columbán F. deductiója.)

      A történelmileg legelõbb ismert Dániel, Balázs, ki 1393-ban Nikápolynál hõsileg harczol, fia Péter 1444-ben Várnánál esik el. A fejedelmi kor kezdetén ott találjuk Dániel Zsigmondot, ki Báthori Istvánt mint fõmarechal kiséri Lengyelhonba. Ennek unokája Péter Háromszék fõkapitánya. Ennek unokái Ferencz és Mihály. Az elsõ Székely Mózessel 1603-ban Brassónál esik el. Mihály hires hadvezér s mint Háromszék fõkapitánya 1611-ben Raduj vajda ellen harczol. Bethlen Gábor alatt udvari fõtábornok, s mint ilyen részt vesz a fejedelem magyar- és morvaországi hadmeneteiben, miért 1621-ben a strazmitzai táborból kelt adománylevél nyomán több jószággal jutalmaztatik, 1638-ban a déési országgyülésen van, ugyan ez évben portai követ (Kállay). Hasonló kegyeletben részesült fia János, kit Bethlen Gábor külföldi egyetemeken neveltetett, visszatértével háromszéki fõkapitány s a fejedelemnek annyira kedvelt föembere, hogy leánynézõbe is õt küldi (lásd utasitását: Történeti kalászok 95. lap) s Brandenburgi Katalint is õ kiséri be. 1. Rákóczi alatt többször megy követségbe a svédekhez. Ez a János Olasztelken marad, mig Ferencz testvére Vargyasra települ át.

      Ferencz fia István udv. fõkapitány, többször követ, 1685-ben a honvédelmi bizottmány tagja. A jeles apának négy jeles fia van: Mihály, Péter, Ferencz, István, kik mindnyájan résztvesznek a Rákóczi forradalomban. – Mihály hõsileg harczolva Pata mellett esik el, fia Gábor Fogarnsnál (lásd Csereyt), Ferencz még jelentékenyebb szerepet játszik, mint Rákóczynak fegyvernöke, az ifjuság hõs csapatjának hadsegéde, késöbb mint követ a svédékhez. István kibujdosik, de a szathmári békével visszatérve, Pekri Lõrincz leányát veszi el, Udvarhelyszék fökirálybirája lesz, báróságot nyer, s nemcsak a politikai téren, hanem mint iró is szerepel. (Lasd Bod Péter Athenása 64-ik lapján.)

      Ennek leánya volt Dániel Polexina, Vesselényi Istvánné, korának legkitünõbb asszonya, ki csaknem minden európai nyelven beszélt; latinul és görögül oly tökéletesen tudott, hogy atyjának több müveit, azok közt a „Paterna monita czimüt és Piktet hires „Ethicaját” magyarrá forditotta, e mellett elhanyagolt, számüzött anyanyelvünket ápolta, s mint ilyen megérdemli, hogy nevét a nemzeti pantheonba véssük be (Láss többet Bod Péter Athenása 55. lapján). Polexina fivére István, ennek fia ujból István, ki Lengyelországban mint huszárhadnagy esik el. Ebben kihalt a báróságot nyert ág.

      Ferencz fia György, ennek fia Lajos, tábornok a franczia háboruban, és Elek, Eleknek fia szintén Elek kir. tábl. ülnök, kinek fia a már többször emlitett Gábor; jelenleg Udvarhelyszék fõkirálybirája..

      Az õs Dániel euriát a Rákóczi forradalom után feldulták a németek, mint egy ajtószemöldül szolgált kövön lévõ felirat bizonyitja*A felirat ez: Per acerbas bellorum civilium adversitates alterius quondam Francisci principis filio et motu illorum duce, ab anno 1703 cum ingenti Hungariae et Transilvaniae ruina ad annum 1711 protracta plurmis D. Magnatum et Nobilium Residentiis devastatis, has quoque aedes semirutas reliquerat, quarum reparationi auxilio Divino fretus, primas admovit manus Stephanus Daniel senior de Vargyas cum Fidissa vitae suae socia Polyxena comitissa Pekri 1723. – Stephanus L. B. de Daniel de Vargyas sedis Siculicalis Udvarhely supr. Jud. Regius. cum Polixena Nata comitissa Pekri vitae suae socia aestimatissima. . Egy emléke ezen töredezett kõ azon vadkornak, azon könyörtelen idõszaknak, midõn ugy a haza, mint a hazafias érzésü magányosok javai a gyõztes zsákmányául dobattak oda; midõn még a kövek ellen is irtó harczot folytattak.

      A Dánielek tizedén felül jönnek a sûrûn egymáshoz épült õs-székely telepek. Ez õscsaládoknak százados hagyományok alapján lehozott melléknevei még most is fennmaradtak, s még a hivatalos okmányokban is felemlítetnek. Ily népes család a Máté, melynek Solymár mellékneve van, mivel a töröknek adóba küldeni szokott solymokat e család szolgáltatta be Erdõvidékrõl. Ez kitünik Apaffi adomány- és Rabutin megerõsitõ oklevelébõl, melyek e család birtokában vannak.

      Egy másik most kihalt nevezetes család a Marczel, mely név olasz eredetre mutat, azután Marok, Ambaris, Ilkei*Az Ilkei családot 1651-ben pixidáriusból primorrá emelte Rákóczi György. Kállay a ns. székely nemzet 143. lap. .

      A harmadik tizedet Vizelvének hivják. E falurész szájhagyományilag a völgyben fennebb feküdt s a tatárok által feldult Trencsén nevü falu idevonult lakói által épittetett, s még a mult században is külön biróság által kezeltetett, csak is e század elején olvadt össze egészen Vargyassal.

      A falu derekán egy hidat ma is Tatárhidjának neveznek, e hidhoz a következõ igen szép történeti rege van kötve, melyet egy öreg, török fogságban is volt, székely beszélt elõ.

      ”Ez elõtt sok száz esztendõkkel, mikor a vitéz székely nemzetnek török, tatár, laboncz s többeféle pusztitó, duló ellenséggel örökös harcza volt, e vidékben megfészkelte volt magát egy rabló tatárcsapat Rapsán vezér alatt. Ezek az Istentõl elrugaszkodottak rendre vették a falukat, felprédálták, kirabolták, leperzselték, a népet szijra füzve elhurczolták, a marhákat csordásilag (falka számra) hajtották el. Ilyen csapások ellen a mi eldõdeink sokszor futottak a Csudálló kõlyukba (almási barlang), hol a Vargyas felõli kõlyuk a mi falunké vala.

e a sok futást végre megátallották*Megszégyenelték, megelégelték. a vargyasiak, s a sok rablás mián (miatt) elkeseredve, Marczel Gergely nevü vitéz székely felbiztatá a népet, hogy probáljanak az izgága rablókkal. Õ keme maga elõl álla vezérnek, s e hid tartományára gyülének a falu népei, ki fegyverrel, ki cséppel, ki nyárssal, a mit kap vala.

      Az udvarok már el voltak égetve, mivel ott a tágas helyet nem is oltalmazhatták volna; de amott a hid melyékén pocsványos hely lévén, csak a hidon lehete föl jönni. Itt várták nagyapáink a vért szomjuhozó ebfejü tatárt. A mint megérkezének, mordgyiálison (keményen) össze csapának, még a vászon cselédek is (asszonyok) ki nyárssal, ki kapával ütötte, szúrta a tatárt. Marczel sebet kapván gégéjén elesik; de erõs bátor életepárja (felesége), ki ott mellette küzdött, felkapá s felvivé a Látóhegyre*Igy nevezik a falu feletti magas hegyet, honnan az egész vidéket beláthatni, s honnan régi idõben az ellenség mozdulatait kikémlelték. , ott ápolgatá jó hütvösét, piros ruhájával bekötözgeté torkát, de csakhamar hörögni, s vonaglani kezde szegény Gergely bátya, s kérõ szemekkel néze az õ hív életepárjára. Megértötte az asszony a bátor gazdának akaratját, letérdepöle s esküdék, hogy megboszulja. A minthogy midõn lelkét kiadta hõs férje, felkapva fegyverét lerohant a viaskodók közé, rikojtozva (kiabálva) bátoritá a népet; a verekedés dühössé válik, a tatárok sokan elesnek, mások elfutamodnak, de a vezérök Rabsán átallotta elfutni, s keményen harczol vala, keresztül is ugrat a hidon, de egyedül lévén, körülfogta a mi népünk, ugyancsak vagdalkozának hézza (hozza), de mint bátor vitéz embör kivágta itt is magát, s berugaszkodék (nyargalt) a hid mellett lévõ kis utczába, hol a Vargyasnak foga, hogy azon átúszva futó serge eleibe kerüljön, hanem a Vargyas éppen áradatban volt, kabalája (lova) megakadt a gátlások vésszei és a fatörzsök között, hol osztán (aztán) mind a ketten vizbe fuladának. Azért hivják e hidat Tatárhidjának, amott a kis utczát pedig Rabsánutczájának mind e mai napiglan.”

      Ezen szép történeti rege – mely egy balladára szolgáltathatna anyagot, – mig Vargyas fenn áll, feledve nem lesz, az apáról fiura száll, s a fonóban, a falusiak ezen kedves estélyein, gyakran elmondják az öregek a fiataloknak, mikor hõs Marczelnek és bátor nejének nevét mindég áhitatos tisztelettel mondja ki a hálás ivadék. A népnek nincsen szüksége granitemlékekre, hogy hõseinek emlékét a feledékenységtõl megóvja, a szájról szájra szálló hagyomány hûn megvédi azt s adja át az ujabb nemzedékeknek.

       Vargyason alól a folyó partmagaslatán egy helyet Szenti-martjának neveznek. E helyen nem régen épitkezések nyomaira akadtak, melyre többen ráakarták erõszakolni a hun bélyeget, azt Attila Reka nevü felesége sírjának állitván, azonban az ott lévõ építkezések alapfalzatának észlelése arról gyõzheti meg a vizsgálodót, hogy ottan kápolna és közelében kolostor, vagy inkább coenobium állott. Az imola Szt. Mártonnak lehetett szentelve, mibõl elferdítve a Szenti-Mart elnevezés eredhetett. A hagyomány is támogatja e feltevést a mennyiben azt mondja, hogy ottan barát épség (szerzetesi lak) volt régen. Hogy tekintélyes épület volt, mutatja a faragott köveknek innen kiszedett nagy mennyisége. Vargyason felül a Szélescsere és Látó-hegy összeütközésénél egy forrást Sirókútnak neveznek. E kuttal a következõ rege van egybekötve: Tatárjáráskor elrabolták Máté Bandi hirhedett szépségü leányát, anyja vigasztalhatlan volt, de férje megigérte, hogy Isten segélyével vissza keríti a leányt. El is indult a leány szeretõjével. A reménylõ anya e kúthoz jött imádkozni és sirni, de midõn hõs férjét, s leendõ vejét a rabló tatár fejével s a vissza szerzett leánynyal együtt megtérni látta, akkor örömkönnyeket hullatott. Innen e forrásnak Sirókút neve*Uj Magy. Muz. 1853. I. k. 175–176. lap. . Vargyason felül – Hauer szerint – Alsókertnél veresjáspis, Szármánypatakának nyugati oldalán pedig hatalmas serpentin kup mutatkozik.


XLVIII. A Rika.

        A rikai tolvajok. Rika fekvése. Székelyföld természetes osztályvonala. A Hegyestetõn levõ Huszt- vagy Áttila-vár. Szászok a Rikában. Harcz a Rikában. Kilátás a várfokról. Reka sirja. A Kakasborozda vonala a Rikán.

        Bardóczszéknek leirása igen hiányos lenne, ha az annak nyugati határvonalát képzõ Rika ismertetését mellõznök. Ki ne ismerné e nevet, melyet Attila nejétõl, Rikától származtatnak? kit ne töltene el némi félelem, midõn ezen roppant erdõségek közzé lép, melyekrõl annyi hajmeresztõ rémjeleneteket hallott elbeszélni. Mert a Ríkában e század elején egy országosan rettegett rablócsapat volt, melynek föbbjei a Nagy-Dimén által (Lásd Karátsonfalva leirásánál) elfogott Czifra, Níczuj, Borzos és Bokrétás voltak.

        A Dánielek Rikaalji Andaházi nevü fogadójában egy oláh eredetü Dregus nevü korcsmáros volt, ez három fiával fosztogatni kezdett, s a fogadó hatóságilag széthányatván, az elmenekült Dregusokból iszonyu rablóbanda alakult, mely évtizedeken át remegésben tartotta a vidéket, mely nyilt harczot folytatott a szervezett társadalommal. Oly mérészek voltak, hogy egyik kémjök Rákoson, másik a Dörgõ nevü csucson állott, s ezeknek jeladására megrohanták az utasokat, kirabolták, legyilkolták, a falukba nyiltan bementek, dorbézoltak, a népre élelmi adót vetettek anélkül, hogy valaki bántani merte volna. Rablott kincseiket pedig Borzás nevû erdõ rejtett pinczéiben tartották.

        A hatóság minden ellenök rendezett hadmenete – melyekrõl jó kémjeik elõre értesítették – mindig sükertelen volt s végre is egyes bátor utasok egyenként ejték õket el. Igy egykor egy egész vásár népét rendre feltartóztatták, fákhoz kötözték, s midõn ott egész kényelemmel próbálgatnák a zsákmányul esett csizmákat, egy bátor pásztor fiu egyik elbujt õrkatona kezébõl kiragadott puskával nagy zajjal nékiek rohant, a többi elfutott, de a legmerészebbet Noda Nyikulájt, egy kiszabadult szijgyártó legény lefogta, mig a pásztorfiu kezei közt agyonverte. Egy Legátust, egy flótával utazó vándor troubadurt, két rabló rohan meg, s pénzét kérik. „Jó szivvel” – mond ez – zsebében lévõ kevés pénzét szétszórva, de mig a rablók szedegetnék, egyiket, még a Rika aljában kilõtt üres, pisztolyával agyonüti, a más elszalad, õ pedig a leütött zsivány zsebében talált néhány száz forinttal felgazdagodva, vigan fuvolázva folytatta útját.

        Máskor egy öreg embert rohan meg egyik rabló, s mivel régi haragosa, mond néki: ”Jánosbá, készüljön meghalni” ,Engedj imádkoznom‘, felel ez s letérdelve kucsmáját protestáns szokás szerént arcza elébe illeszté, de a kucsmában mordáj volt, s azzal lelõtte a rablót. Dregust plane csudaszerüleg egy óriási kigyóval folyt küzdelemben ejti el a néphit, utolsó fiát f.-rákosi Asztalos Ferencz (kire rátört volt) lõvi agyon. Ezek csak apró töredékek, de száz még száz rémtörténetek vannak a Rikáról, melyekbõl több kötetet lehetne össze irni. Ma hála az égnek biztos az út, s mi félelem nélkül léphetünk rengetegjei közé.

        A Rika 3 négyszög mfld. kiterjedésü erdõség, mely 1920 párizsi láb magas fõcsucsával a Homoród és Vargyas völgyét elkülönítve, azután a Homoród és Olt között egészen ezeknek egybefolyásaig lenyúlik. Ezen részben mészkõ, részben trachyt képzõdésü hegyet csere- és bükk-erdõségek boritják. A belvidéki székely a Rikántúli vidékrõl mint más országról beszél, s bizonnyal ugy nyelv, mint népjellem és éghajlatban is felötlõ különbség van e két rész közt, s ha a Székelyföldet földtanilag osztályozni akarnók, annak természetes válvonalául a Hargitát, és ebbõl kifolyó Rikát vennõk. Belszékelyföld lenne az e vonaltól keletre esõ Csik, Háromszék és Erdõvidék. Külszékelyföld az e vonaltól nyugatra esõ Udvarhely, Maros és Aranyosszék. A Rikán vonul át az Erdõvidék- és Háromszékrõl Udvarhelyszékre egyedül lehetséges országút, hol ez út a Rika erdõs elõhegyei közzé behatol, az úttól balra (délre) a Rika és Somos patakok völgyülete között sürü csereerdõvel benõtt hegyes domb emelkedik, mely a Kustály (nevét Custostól szármoztatják) nevü s az említett két patak válvonalát képzõ hegylánczolatnak feltornyosuló végfokát képezve Hegyes nevet visel. E czukorsüveg alaku bércznek tetejét Huszt vagy Attilla vára*A nép egyszerüen „hegyestetõi várnak” nevezi. – Huszt vár neve legelõbb Kõvárinál jön elõ, hogy honnan vette, nem tudom. Ugy azt sem lehet tudni, hogy a Kõvári által Vargyas határára helyezett Holofernes vára hol van. Arról e vidék lakói mit sem tudnak. koronázta egykoron. Mi megmásztuk a meredek hegyoldalt, hogy a büszke sasfészeknek mostani maradványait szemügyre vegyük.

        Az itt feküdt vár nagy kiterjedésü és jelentékeny sohasem lehetett; a csúcs tetején egy 45 lépés kerületü körfalnak látszik alapja, mely hihetõleg egy kör-donjonnak maradványa. A fal néhol több láb magasságra felülemelkedik a föld szinén, mig más helytt már el van hantolva. Belterén kincskeresõk által ásott mély üregek tátongnak. E zömtornyot egy más, attól alig 10 lépés távolságra azzal párhuzamosan vonuló körfal övezte, vagy 140 lépés kerületbe; alapfalának elhantolt gátonya, s néhol a falrakat is tisztán látható, ezt végre még egy 2-ik külsõ körfal szegélyezte. Szép és regényes lehetett e két körfaltól körül ölelt magas zöm-torony, a messze látszó bércztetõn. Kis korona a hegynek büszke ormán, szellõs laka a fellengõ embernek e rengetegeknek közepette.

        Öreg emberek még emlékeznek arra, hogy e vár fala több öl magasságban fenn állott, s a közép torony csaknem épen megvolt; de akkor midõn az e hegy alatt elvonuló országút s az emlitett Andaházi korcsma épült annak falai lebontattak, lehengergetett kövei az út kirakására és a korcsma épitésére használtattak fel.

        Hogy e várat ki és mikor épitette, nem lehet tudni; a történelemben semmi felvilágositó adat arra nézve nincs, csak a nép hagyomány beszéli azon történetet, hogy Attila a Rikán vadászva gyakran tanyázott udvari személyzetével e várban; itt a vár alatt gyûjté egybe harczosait, s innen csapott le a Vargyas tájékán táborba szállt dáko szétverésére*Lásd uj Magy. Muz. 1853 évf. 1. k. 175–176 lap. .

        Nem vitatom azt, hogy Attila tanyázhatott-e ezen vidéken; megállhat-e azon hagyomány, hogy a dákokkal ütközött, nem vitatom, mert nem akarom a Rikának azon classicitását és költészetét elvenni, hogy nevét a havasalföldérõl kijött Attilának itten elhalt és eltemetett Reka nevû nejétõl nyerte; hanem ha Attilának csakugyan volt itten erõdje, az karózattal keritett táborhely lehetett, s a hegyet koronázott kõvárat csak késõbb épithették oda a hunoktól elmaradt székelyek azon hegycsucsra, melyet a természet várhelyül alkotott s melynek kegyeletes tisztelete eredhetett a honfoglaló hun király ottan tanyáztának tudatából.

        Mondják, hogy korábbi évszázadokban pásztor gyermekek e várban játszodván, nagy fényes ezüst karikákat találtak, egy Máté nevü vargyasi faragó*Faragó=ács. arra járván, szépen kiczifrázott fakarikákkal cserélte be azokat az értékét nem is sejtõ gyermekektõl, egyszersmint megmutatván magának a lelhelyet, hol ásni is kezdett s csakhamar oly nagy mennyiségü ily karika pénzre talált, hogy fehér lova összeroskadott alatta. E kincsbõl a furfrangos ács, felgazdagodva a vargyasi Máté családot alapitá*Uj Magyar Muzeum 1853. évf. ugyanott. . Fájdalom a lelt mûdarabok már rég beolvasztattak.

        Bámulatosan meglepõ, hogy a Székelyföld lakatlan vadonjaiban, járatlan rengetegjei, emberi lakoktól távol esõ erdõségei közt, nemcsak az ember egykori itt laktát tanusitó nyomaira találhatni a földmüvelésnek; hanem magasan emelkedõ hegycsucsokon, alig megközelithetõ havasormokon nagy számu régi várak romjaira és nyomaira akadunk, oly erõditvények maradványaira, melyek az irott történelem határait tulszárnyalják, s éppen azért, mert azok a biztos tudás és történelmi kritika bonczolása alól kisiklanak csak sejtelemként mondhatjuk, miszerint székely õseink által azért épittettek, hogy a drága hont s több oldalról fenyegetett fügetlenségüket megoltalmazhassák. Féltékeny szemekkel kémlelték õk ezen magas és biztos álláspontukról, a tereket völgyeket követõ ellenséget, hõsileg vissza nyomva, ha hegyvidéki lakásukat megközeliteni kisérlék.

        Az utódok elhagyták a hegyormokat, a szabadság, a függetlenség ezen magasabb regióját; leköltöztek a termékeny völgyekre, hol vajmi gyakran kellett hódolniok s hordani szolgaság szégyenletes jármát. Õsi védvárai, régi dicsõségének e kõbetüi omladozva egyenként tünnek el. Mig teljesen eltünnének, gyüjtsük egybe azoknak maradványait, mentsük meg a nyomtalan enyészettõl, mert azok multunk történelmének megértéséhez kultsul szolgálhatnak egykoron.

        Érintém már másutt is, hogy a székelyföldi õsvárak akként voltak elhelyezve, hogy egymással láttani egybeköttetésben állottak. Ezen mindenütt következetesen keresztülvitt elvet a Hegyestetõn lévõ várnál is alkalmazva találjuk; a mennyiben látszottak ide a rákosi szoros várai, Tiburcz vára, mely a Kincsás és Herecz várával*Tiburcz vára e kötetben, a többiek a munka II. és III kötetében lesznek ismertetve. , ezek által pedig a tusnádi szoros váraival, s a csiki Bálványos által a csiki várlánczolattal, a háromszéki Bálványossal és a Háromszéki várakkal volt egybefüggésben. Hogy a Rikán kivüli várakkal miként volt egybekötve, azt alább fogom felfejteni.

        Nagy szerencsénk, hogy Akner ezen itt csak futólag elõszámlált, s több más, e munkám folytán ismertetendõ õs várainkról tudomással nem birt, mert azokat mulhatatlanul mind német várakká változtatta volna, miként régészeti földabroszában ”deutsche burgen”-neknek jegyezte a Székelyföld minden általa ismert várromjait, még azokat is, melyekrõl elvitázhatlan biztos történeti tudomásunk van, hogy magyar illetõleg székely várak voltak, minõk a szentléleki, udvarhelyi, háromszéki várhegy és Bálványos.

        Egyáltalában erdélyi szász iróinknak meg van azon rosz szokása, hogy nemzetüknek emelését az által hiszik elérni, ha a magyart és székelyt kissebitik; ha azoktól minden érdemet megvonva önmagukra ruházzák át, és e törekvésükben annyira elfogultak, hogy a történelem meghammisitásának hálátlan mesterségétõl sem riadnak vissza. Ez alapon maguknak sajátitnak minden emléképületet, mi a Királyhágón innen emeltetett, minden várromot, minden régi templomot, mert szerintük a magyar a székely barbár, müveletlen volt, kiket õk és a németek civilizáltak.

        Elismerjük, hogy a német nemzet nagy nemzet, melynek sok érdemei vannak az emberiség fejlõdésében: hanem azt kereken tagadom, hogy a magyar az Árpádházi és vegyes királyok alatt mûveletlenebb, hátramaradottabb lett volna más népeknél. Ellene mond ennek történelmünk és törvényhozásunk, ellene Nagy Lajos, és Mátyás udvara.

        Ha azután, hogy osztrák házból származó uralkodók kerültek a magyar trónra, talán hátramaradt nemzetünk s nem mindenben tartott egyenlõ lépést a többi népekkel, azt éppen azon zsarnokságnak, azon elnyomási törekvésnek, azon erõszakosan civilizálni akaró rendszernek köszönhetjük, melyet nem mondjuk a német elem, hanem annak nevében müködõ kormányzat hozzánk behozni törekedett, mert az olyan civilisatiotól, melyet Castaldo, Básta Mihály vajda, Caraffa, Acton, Heisler, Haynau, Bach és Schmerling által küldöttek nékünk, megvalljuk borsózott a hátunk; ahoz simulni, azt befogadni egy csepp kedvet sem éreztünk magunkban.

        A mi pedig közvetlenül az Erdélybe telepedett szászokról ránk háromolhatott polgárosodást illeti, azt is szabadjon valódi értékére levonnunk. Elismerjük ugyan, hogy a szász nemzet szorgalmas, jóravaló emberekbõl áll, – el, hogy a polgári ellemhez nagy és értelmes járulékot adott és ad, hogy oly nép, – mely ha egethasgató müveltséggel nem is, de a müveltség és kifejlõdhetés több elemével bir; azonban olyanná, a minõ, csak nálunk, a magyar alkotmány védszárnyai alatt fejlõdött, mert a világ történelmében nem találunk arra példát, hogy egy országnak jóllétben lévõ vagyonos s müvelt osztálya önkéntesen kivándoroljon, hanem kivándorol mindig és mindenünnen a szegény proletarius, kit nem köt földbirtok a hazához, ki othoni nyomorát másutt feltalálható jobbléttel reméli felcseréhetni. Ilyenek voltak kétségtelenûl a mi szászaink is bejövetelükkor, Németország tulnépességének szegény proletariusai, kik mint ilyenek a müveltség és polgárosodásnak, valami tuláradozó elemeit nem hozták magokkal, hanem kifejtették itten a királyaink nagylelküségébõl nyert s a magyar által mindég tiszteletben tartott azon kiváltságok védszárnyai alatt, mely az innen onnan összeszedett, különbözõ országokból elvándoroltakat egy néppé alakitá, s a gyámoltalanul hozzánk jötteket felgazdagitá.

        Aztán a követelt hõsiesség, – melyet oly sokszor hallánk fennelgõleg felemliteni, s melynek alapján ”ad retinendam Coronam” büszke epithetonjára hivatkozás történik és pedig mindég a mi rovásunkra, – elvégre sem lehetett valami nagy bátorság kifolyása, mert a mi szász testvéreink mint békés földmüvelõk a hadtudományban soha sem emelkedtek kitünõségre s bátorságukra oly kevéssé lehetett épiteni, hogy maga a törvényhozás is felmenté minden hadkötelezettség alól, megelégedvén 500 zsoldosnak – kik mindig fogadott magyarok voltak – kiállitásával. Mire való erõlködés tehát minket mindentõl még ellenségeinktõl sem tagadott hõsieségünktõl is megfosztani akarni azért, hogy magokat valami ország és koronavédõ hõseknek tüntethessék elõ? Hiszen tiszteség adassék a szászok más igen szép tulajdonainak, hanem a mi bátorságukat és vitézségüket illeti, azt leginkább jellemzi egy erdõvidéki furfangos székely adoma, melyet itt röviden elmondok. Ugyanis midõn a szászok Erdélybe bevándoroltak, vagy 4000-ren értek Udvarhelyre, hol meghalván, hogy a félelmes Rika erdõségein kell áthatolniok, a székelyek fõkapitányától biztonsági kiséretet kértek. Ki is rendelte ez a Homoród menti néphadat; de éppen sürgõs mezei munka lévén, s e mellett a néhány utonálló rabló, s erdei vadak miatt semmi esetre komoly veszélyt nem látván, különösen oly nagy csapat emberre nézve, a megjelölt idõre csak négy fegyveres székely lett kirendelve, nem annyira biztonsági kiséretül, – melyre szükség nem volt – mint utmutatóul. Hanem a szászok látva, hogy csak 4 ember vára, semmiként nem akartak a veszélyesnek itélt Rikának fogni remegve álltak ott készebbek inkább visszafordulni mint a vélt veszélybe bele rohanni.

        A négy székely e mód nélküli gyávaságon felindulva, kopjanyéllel inditá meg a remegõ csapatot, ezen felbátoritó verset énekelve

Elõre dárdások,

Utána láncsások,

Ne féljetek szászok

………az anyátok!

        Átjutottak ekkor a szászok minden baj nélkül a Rikán, hanem vészesebb volt itten áthuzódásuk 1848-ban, midõn ismét nem sokkal nagyobb bátorságot tanusitottak, mint beköltözésük alkalmával. Ugyan is:

       Háromszéknek dicsõ önvédelmi harcza alkalmával, midõn ezen kis terület hõs népe Erdély teljes meghódolása után, egészen önerejére hagyatva bátran szállt szembe a zsarnokságnak gyõzelmes seregével, Heydte Erdõvidék felõl támadott 4000ret meghaladó rendes seregével, melyet 20–30,000 szász és oláh „landsturm” követett. A székely seregek másutt lévén elfoglalva, Heydtenak sükerült dec. 2-án Erdõvidéhez befészkelni magát s ott a hazának oly sok jeles fiat adott Pap õrnagyot és Botár századost elfogván a tisztes öreg õrnagyot békóba verve mezitláb kisértette Fogarasba. Mig õ e vandal gyõzelemnek Köpecz elégetésével csinált hivatalos világitást, az alatt szász és oláh szövetségei oly dulást és zsákmánylást vittek végbe, minõt a legvadabb korban török, tatár nem müvelt.

        Hanem csakhamar ütött a visszatorlás órája, mert Gál Sándor székely ezredes segédsergekkel érkezett, Heydte elakart vonulni, de a nyomában lévõ Gál a Rika alján utól érvén dec. 13-án csatára szoritá; Heydte gyalogsága csakhamar vissza nyomatott; ekkor lovassága robogott elõ, melylyel Gál lovas sereget nem tudott szembe állitani. Serge különben is tüzet nem próbált ujonczokból állván, ezek a lovasság rohamakor lefeküdtek; de alig lépék át a rohanó lovak e sort, hogy az embertelenül kinzott Pap õrnagy jeles fia, Pap Károly vezényszavára felemelkedett a fekvõ sereg, s oly sortüzet adott a Cheveaux-legerekre, hogy 80 nyergébõl kifordult, a többi pedig a már elhuzódott gyalogsággal eszeveszetten menekült a Rikába, maga Heydte is sisakját elvesztve, képébõl kikelve érkezett egy járatlan ösvényen Zsomborra.

        A rendes sereg elvonult, de hátra hagyta védtelenül a landsturmot, ezeknek aztán neki estek a székely nemzetõrök s csak hamar több száz hulla boritá a Rika tájait. Fõként a szászokat oly ijedség fogta el, hogy többen látatlanná akarván magokat tenni, a Rikát boritó õserdõk nagy fáinak oduiba ereszkedve le, ott pusztultak étlen el. Csontvázaik csak akkor kerültek napfényre, midõn az erdõt megvásárolt fülei három e fákat levágatta.

        De vándor eszméink ezen szétröpkedése után térjünk vissza a hegyestetõi várromokhoz, hol egy nagyszerü elragadó kilátás kinálkozik ritka élveivel. E kilátás bár megérdemelné a körvonalozást, ez uttal mellõzõm, azért mert az részben hasonlit a r. Tepejrõl feltáruló körlátványhoz. Hanem ha mellõzzük is a Hegyestetõ kilátását, de nem mellõzhetjük észlelését a közelében található némely nevezetes régiségeknek. Ezek közt legelõbb is Reka követelt sirjának.

        A hun hagyományok azt tartják, hogy Etelének elsõ neje Réka a hegyestetõi várban halt el. A hunok nem tudván hová temetni, a várhegyrõl egy szirt darabot hengeritettek le; – a hol az megállapodott, oda ástak sirt, melyre aztán a sziklát emlék jelül felálliták*Uj Magyar Muzeum 1853. évf. I. 175–176. lapjain. .

        Nem kutatom én itten ezen több iró által elfogadott történeti hagyomány értékét, hanem igen is, vizsgálatom tárgyává teszem azon sziklát, mely a Hegyestetõ északi aljában a Rika patak balpartján emelkedik, s melyrõl Kõvári leirása után azon általánosan elterjedt vélemény uralkodik, hogy a lenne Réka siremléke; vizsgálatom tárgyává teszem pedig fõleg azért, hogy a dolgok alapos meg nem vizsgálásából eredett tévhit helyre legyen igazitva. Mert a Réka sirjául jelölt szikla semmiesetre nem lehet a hegyrõl lehengeritett szirtdarab, mert e helyen áll az a földalakulásnak elsõ hajnala óta, lévén egy kicsúcsosodása a Rika alján elterülõ terjedelmes mészkõ-fekvetnek.*A Rika geologiai tekintetben igen érdekes, keleti alján az almási barlangtól leágazó kárpáti mészkõ-kõzet tör elõ, ennek eltüntével turquoise szinü trachyt-tuff lesz uralgóvá, mely egészen az alsó-rákosi szorosig nyulik le, hol diabasportyr, serpentin és fekete jáspissal érintkezik. A Rika tetején a Hargita trachyttömegének utolsó foszlányai mutatkoznak, mely alább a héviz-kõhalmi bazált fekvettel ütközik egybe. Ezen közetnek mélyen gyökerezõ kiemelkedése, melyet az alján folyó patak különitett el a hegy kiszökellõ elõfokától, Réka sirja elnevezést is csak az ujabb korban kapta, régen Tolvajkõnek nevezték, mivel az oda rejtõzködõ tolvajok gyakran rohanták meg onnan az utasokat.

        Nem lehetvén e szerént ez Réka sirja, én szorgalmatosan felkutattam a Rikát, de a valódit felfedeznem nem sükerült, mert egy másik szikla is, melyet a Szõrhegy oldalában mint ilyent mutattak, szintén természetes képzõdés, valamint azon elõtte lévõ három kisebb sziklacsúcs is, melyeket Attila három fia ásatott volna oda, ott jártuknak emlékezetére. És igy azt kell hinnem, hogy ha Réka sirja csakugyan a Hegyestetõ alatt volt, azt a gyakran áradozó szilaj patak nyomtalanul elmosta.

        Réka kétes sirjánál sokkal biztosabban nyomozhatjuk a Rikában a Kakas-barázdát, vagy is azon hatalmas töltést, melyet az alsó-rákosi szoros ismertetése alkalmával egészen a Somostetõ-ig követtünk. A Somostetõtõl a Somospatak völgyét átszelve felmegy a Hegyestetõvel egybefüggõ Kustalyra; honnan ismét leszáll a Rikapatak völgyébe, innen nagyon tisztán látszólag ujból felkap a Likatra, errõl Hagymáskõ-tetõre, honnan a Sugóhegyen Zoboron és GodránKõhátra és Erõsre emelkedik, honnan Lövéte, Oláhfalu és Zetelaka leirásánál tovább nyomoztunk. (hegyek) egyenes irányban áthaladva az almási barlang mellett lévõ magas meredek

        E töltés itt is, mint erdõs helyeken mindenütt, szikladarabokból és földbõl van csinálva, sáncza itt is nyugati oldalán van; de sehol az épebben fenn nem maradt mint éppen a Rikában, s sehol sem oly felötlõ, hogy az a várakkal némi egybeköttetésben volt, mint éppen a Rikában, hol könnyen felismerhetõ, miszerént az nemcsak az alsó-rákosi szoros három várát közelíté meg, hanem a Rikában lévõ másik három vár*E három vár, a kissé fennebb leirt hegyestetõi vár vagy Husztvára, a Karácsonfalvánál ismertetett Hagymásvára s a következõ szakaszban leirandó Kustalyvára. szintén e töltéstõl csekély távolságra volt elhelyezve, ugy hogy azok e töltésnek míntegy bástyáit alkoták.


XLIX. A Rika-tetõ.

        Kustaly vára; annak maradványai. Hozzákötött regék. Piritó, óriások tüzhelye. Országhatára vagy Fejedelemi meta. Ennek vonalába esõ várak. Az õs Székelyföld határa.

        A Székelyföldrõl egy alkalommal b. Eötvös azt mondá, hogy az ”Erdélynek fellegvára” és e mondattal történeti igazságot állapíta meg, mert a Magyarország véghatárán lakó, haza- és szabadságszeretettõl áthatott hõs székely nép minden idõben, ugy a mult- mint a közelmultban hûn teljesíté hivatását; bérczövezte területe bevehetetlen fellegvára volt a magyar hazának. A Székelyföld volt Pannonia Lakedemonja, melynek szorgalmas, kevéssel megelégedõ népe békében munkás, a harczban pedig hõs volt, és oly elõharczos, mely annyiszor fedezte véres keblével a hazának szent határait, a mennyiszer azok fenyegetve és megtámadva voltak.

        A hõs nemzet jelenleg rokon faj mellett lakván ennek támogatása, s erejének önérzetében Spárta fiaiként hazafias keblek phalanxából alkot védvonalt a haza határán; de volt idõ, midõn õ egyedül, rokontalanul, elszigetelten lakta e bérczes vidéket, volt idõ, midõn ellenséges népektõl körülözönölve élt négy és fél század folytán e hegyek között. E vészes korban a puszta hõsiesség nem volt elégséges arra, hogy a hazát, s azzal Áttila birtoklási jogát biztosan védhesse, s azért a székely büszke hegyormokra épített várlánczolattal gyûrûzte körül a féltve szeretett õshazát.

        E várak – midõn a magyarok megérkeztével ujból otthon érezhette magát a székely – feleslegessé válván, elhagyattak, s néma romokká omladoztak; de romjaikban is sokat mondó emlékei azok a homálylepte multnak. Azért az ily emlékszentesített romokat mindenütt szorgalmatosan kutattam, s ihlettõl áthatottan közelítém meg, mert azok mindenike egy-egy eltörlött kõbetûként tünt fel a székelynép történeti tábláinak elkopott márványlapjairól. Szorgalmasan kerestem e romokat, mert azokból kibetüzni véltem a mult nagyság és dicsõségnek feledésbe ment eseményeít.

        Szenvedélyes várkutatóvá lettem tehát, s mint ilyen csaknem ösztönszerûleg kitaláltam, hogy hol kellett egy-egy várlánczolati combinatiómat kiegészítõ várromnak lenni. Igy voltam a Rikával is. Én sejtettem, sõt majdnem bizonysággal tudtam hogy a Rikatetõn várnak kellett feküdni, mely a Rikán belüli vár-lánczolatot a Rikán kivüli várakkal láttani egybeköttetésbe hozta; s bár mindenki állitá, hogy a hegyestetõi várnál más a Rikában nincsen, én ebben megnyugodni nem tudtam, mert az – mivel a homoródmenti bágyi vár oda nem látszik – nem lehetett az összekötõ lánczszem; azért én, mint olyan önfejü székely góbé, társaimtól – kik engem kinevettek – megválva, elindultam a sejtett várrom keresésére.

        Behatoltam a tömkeleges Rikának félelmes rengetegeibe; átkutattam a Rikatetõ minden egyes csúcsait, s midõn sükertelen keresésemben kifáradva, s már-már reményt vesztve búsan telepedtem egy forrás mellé: a közel hegyoldalból furulyának széltõl elkapott mélabús hangjai érinték füleimet. E vigaszt lehelõ hangokat ég intésénél vélve arra irányzám lépteimet.

        Öreg pásztor ült egy sziklafokon; körülte nyugalomra ereszkedett elégülten kérõdzõ nyája. A kép, mely feltárult, és az erdõ által viszhangzott, a madaraktól kisért zene oly megragadóan költõi volt, hogy én a nyugalomnak ez ünnepélyét zavarni nem merén, s csak midõn a zene elhallgatott, közelitém meg a rengetegek e tisztes Apollóját. A szokásos köszöntések után, azonnal sejtett várromom után tudakolódtam.

        ”Tudom én Uram! – felelt õ készséggel – hol van a vár, melyet keres, mert az nem más mint Kustályvára, mely ahajt*Ahajt a székelynél amott, a hol, nem messze értelemben használtatik, ehejt pedig imitt, imhol értelemben, származásuk a helyt-, e helyt-re vihetõ vissza. van a Lapias tetején”.

        Örömemben össze vissza öleltem jó kedvü öregemet, ki kérésemnek engedve egész készséggel csatlakozott kalauzul hozzám.

        A Rika-tetõ északi lánczolatának legnagyobb csúcsa – az országútról is látszó – Heveder-hegyese*Ennek nyugati oldalából ered az oklándi patakba ömlõ Gaszlópatak. . Ezen hátúl van a Lapias-tetõ, melyet a délnek folyó*A Határpatak a vargyasi sóskútnál szakad a Rika patakába. Határpatak és a beleömlõ Gyepûbükk patakának, mély szakadásos forrásfejei karolnak körül. Ezen (hozzávetõleg) 3000 lábnyi magas önálló hegycsúcsnak tetõ-ormát koronázta Kustaly-vára*A Kustaly nevet sokan Custosból származtatják, valószinübb azonban, hogy az valamely õsnévnek megörökitése. , melynek még most is jelentékeny romjait féltékenyen fedik a csaknem áthatlan sûrûségû erdõk. E volt az általam sejtett, most pedig feltalálása által határtalan örömet okozott összekötõ vár*Mit én fáradságos kutatással fedeztem fel, azt Kõvári László kéziratom megorzásával egész kényelemmel beiktatta „Erdély régészeti emlékei” czimü munkájába: ezt tette Hagymásvárával is. mert innen ugy a bágyi, mint a rikaalji hegyestetõi várak jól látszanak. E volt e szerént azon közép erõd, mely Udvarhelyszék várlánczolatát az erdõvidéki és háromszéki várhálózattal kapcsolatba hozta, mely erõdrendszerem elméletének hiányzott lánczszemét kiegészité.

        Meg van tehát a várfolytonosság feltételének valódisága. Vegyük azért vizsgálat alá a feledékenység éjébõl kiemelt ez érdekes várromot.

        A mi e romoknál legelõbb felötlik, az egy négyszögidomú, 20 lépés oldalhoszszal biró közép zömtorony (centraldonjon), melynek két öl szélességü, forró mészszel épült falai annyira szilárdak, hogy több század viharjaival, s az elemek dulakodásával szemben ölnyi magasságban még most is fenn állanak. Hogy pedig ezen donjon eredetileg nagyon magas lehetett, azt falainak szokatlan vastagsága mellett azon hatalmas omladéktömeg is mutatja, mely ezen zömtorony körül felhalmozódott.

        Ezen középerõd oly mérvü volt, hogy azzal nagyszerüségben csak a Bálványos donjonja állja ki a versenyt, önmagában is könnyen védhetõ hatalmas erõd, melynek védképességét az azt körülölelõ védfalak is fokozták. E körfalak a donjont utánzólag négyszögidomban ölelték körül a nem nagy terjedelmû balliumot, ugy azonban, hogy szögletei köritve voltak, és azon szabálytalansággal, hogy a keleti oldalfal egészen a zömtorony közelében vonult el.

        Hogy pedig ezen 250 lépés kerülettel birt körfalak a zömtoronynyal öszhangzatosan rendkivüli vastagságuak voltak, azt három ölnél szélesebb gátonyukból itélhetni meg. Hogy régóta romba döltek, azt a vonalán felnõtt óriás tölgyfák jelölik, melyek több százados tenyészetükkel e várnak mintegy idõmérõjeként állanak ott.

        A védfalakat köröskörül széles mély sáncz övezi. Bejárata az észak-keleti szögleten volt, egy hatalmas kapubástya alatt, melynek egykori lételére az ott levõ nagy romhalomból következtethetünk. Az ezen bejárathoz vezetett mély út a Gyepübükk oldalán jó darabig követhetõ.

        Ennyi maradvány van ezen várból, melyet az ember oly szilárdan, oly tömören épitett, mintha örök idõkre szánta volna, s mégis meg kelle hajlania az idõ romboló hatalma elõtt, tanujeléül annak, hogy a legnagyszerübb emberi mû is szétromlik az idõvel való tusában; tanujeléül annak, hogy az egykor védelmet nyujtott védmû védtelenül omlik szét egy erõsebb elemmel való érintkezésnél. Feledett rom ma a hatalmas erõd s a természetes százados fákkal ültette be a védépitkezéseknek elhagyott fészkét.

        A titokszerü romnak titok boritja multját, – történelmi tudat helyett itt csak regék merülnek fel, melyeket azonban feljegyezni szükségesnek vélek.

        A rege szerint óriások épiték e várat, még azon korban, midõn viz boritotta az alanti völgyeket. A földnek akkori lakói óriások voltak. ezek vizmentes magas hegycsúcsokra épitett várakban tanyáztak. E vidéken három testvér óriás volt, kik nem akarván egymástól messze távozni, egyik a bágyi helyre, másik a Hegyestetõre, a harmadik pedig ide a Lapiástetõre épitett magának várat, s csolnakon jártak szomszédos váraikból egymásnak látogatására. Késõbb, midõn a vizek a Verestoronynál útat törve magoknak lefolytak, midõn a felszáradott völgyekben az ember s megjelent szántóeszközeivel, a kustalyvári óriás leánya lelépett a Homoród völgyébe, hol a szántókat ekéikkel, barmaikkal együtt kötényébe rakva, mint valami ritka bogarakat felvitte atyjához; de ez bölcs tanácscsal utasitá vissza rendeltetésük helyére stb. A vár közelében van egy Piritó nevü meredek oldal, melyet az óriások azért neveztek volna igy, mivel kimászás közben a fáradság miatt kipirultak.

        A Kakasbarázda innen alig 2000 lépés távolra vonul el. Ez a monda szerint a Kustalyvárát lakott óriásnak volt ösvénye. Közelében nehány száz négyszög öl kiterjedésü olyan terület van, hol fû, fa, egyáltalában semmi növény nem tenyészik, s hol télben a hó soha meg nem áll.*Ezen terület nehány éve meggyulván, hónapokig égett, mibõl azt lehet következtetni, hogy ott kõszén- vagy turfa-telep van. Ez a monda szerint az óriások tüzelõ helye volt.

        Öreg pásztorom által elmondott ezen regéket ha észleljük, azon czélzaton vonhatjuk, hogy e várat nagyon régen épitette valamely hatalmas harcznok, s kivonhatjuk azt, hogy a szomszéd bágyi és hegyestetõi várral egyidejüleg és azért épült, hogy a kettõ közötti egybeköttetést fenntartsa.

        Hagymásvára*Melyet Karácsonfalváról látogattunk meg. innen északi irányban fekszik, alig 2–3000 lépés távolra, és igy Kustalyvára láttani egybeköttetésbe, hanem középszemét képezte a várak egy melléklánczolatának, mely az alsó-rákosi határváraitól kezdõdve, északnak vonult, s melynek vonalán feltalálhatjuk Kustaly és Hagymás várát, fennebb Zobor és Merke követelt várait*A Merke és Zobor tetõ a Rikát az almási barlang közeli Erõssel egybekötõ hegylánczolatnak két legmagasabb csucsát alkotja. Hagyomány szerint e hegyen Álmos vezér két hires kapitányának, Merke és Zobornak volt vára, de ha voltak is itt várak, azok csak alkalmi erõdök lehettek, melyek nyomtalanul eltüntek. és a Homoród melletti Álmosvárát, melylyel odább Zéta, Firtos, Tartód, Rabsonné várai függtek egybe, s mely várak mind a Kakasbarázda közelébe esnek, mi azon gondolatot költé bennem, ha valjon ezen titokteljes töltés nem volt-e iránytöltése a rengeteg erdõségek közt szétszórt ezen õs váraknak.

        Ezen kedvezõ siker által koronázott kirándulásomban nem csak az oly sok tekintetben érdekes Kustalyvárát fedeztem fel, hanem találtam e mellett egy másik a Kakasbarázdához hasonló, két öl szélességü, egy öl magasságu, s nyugatról mély sánczczal szegélyezett töltést is, mely Országhatára és Fejedelmi-méta név alatt ismeretes a nép elõtt.

        Ezen töltés épen a Rikatetõn vonul el, az országútat azon a ponton vágva át, hol az Bardóczszék felé lejteni kezd, innen délirányban a Csalóbérczen átfut a zsombori erdõkre, onnan a rákosi Tepej felé. Észak irányban felkap a Boczkerekdomb tetejére, onnan leszáll a Gyertyánkút szögletéhez; honnan Gaszlókútbükkön, Hitványkútbérczen és Gyepübükknél Kustalyvárát megközelitve, átvonul Hagymásvárához, hol vonalát elvesztém, de mint mondják, az tovább is mindaddig folytatva van, mig az alább vonuló Kakasbarázdával össze nem olvad.

        Valamint a Kakasbarázda czéljával nem vagyunk tisztában, ugy ezen hasonszerkezetü töltés mivoltát is bajos megállapitani. Út semmi esetre nem lehetett, mert meredek hegyeken s lejtõkön torony irányban halad; hagyományok által megõrzött elnevezése (országhatára) lehetne némileg irányadó, a mennyíben azon sejtelemre jogosíthatna, hogy az a magyarok bejötte elõtti Székelyföldnek lehetett hatalmas végvárakra támaszkodott határvonala.

        Ha fennebb az alsó-rákosi szorost állitók Jornandes Taba szorosának, vagy is az õs Székelyföld erõditett nyugati határszorosai egyikének, akkor az ezen szoros váraival egybefüggésben lenni látszó töltés lehetne a határszélen elvonult védtöltés, mi mellett bizonyitna az is, hogy sáncza nyugati alján, tehát kivül vonul el.

        Mibõl azt kell következtetnünk, hogy a hatalmas védvárakkal elzárt Tabaszorostól az õs Székelyföld határául a könnyen védhetõ, s természetileg is erõs Rikatetõ volt felvéve, melyet az ide csoportosított három várra támaszkodott töltés eléggé fedezett. Innen aztán átcsapott a bágyi vár irányába Jornandes másik szorosához, a Bontaszoros-hoz, melyet a Galambfalva közeli várak fedeztek.

        Sejtelmek, puszta okoskodások ezek, de hát ellenvetésül lehet e más valamit felhozni? Hisz ezen épitkezések keletkezési kora a történelem határvonalán tul esvén, homályba vesz el, hol csak sejtelmek terén tapogatódzva bolyonghatunk, azonban a bizonyosságnak fénylõ napját nélkülözve a hagyományok gyenge holdfényénél homályosan látható tárgyakat mint nem létezõket megtagadjuk-e?

        Nem, ezt tennünk nem szabad, ássuk fel inkább a multnak begyepesedett földjét, s ültesünk oda annyi emlékvirágot, hintsük a régi dicsõségnek annyi termõ magvát, mennyit gondos ápolás, hazafias könnyek s ha kell, véröntözés mellett is felnövelhetünk. Ne tagadjuk meg multunknak sejtett, legtöbb esetben okadatolható nagyságát, hasznos munkásságát, dicsõséggel párult tetterejét, mûmaradványaiban nyilvánuló fejlettségét és hatalmát, mert a mult azon anyatörzs, melybe jelen és jövõ oltó ága helyezve van, s hogy ez gondos ápolással egykoron a szabadságnak terebélyes és népboldogságot érlelõ fájává fog fejlõdni: az hitem és meggyõzõdésem, mert mint Eötvös mondja:

Feltarthatlanul halad az emberiség azon

ösvényen, melyre multja vezette.”