Híres-nevezetes erdõ volt réges-régen a Rika erdeje. Szeretett itt lakni Attila is, volt is neki vára a hegytetõn, s amint egyszer elmondottam néktek, ebben az erdõben temették el Attila feleségét, Rékát egy nagy kõ alá. Hanem késõbb megváltozott a világ, s hun vitézek helyett tatárok tanyáztak Rika erdejében. Abban az idõben, mikor a tatárok pusztítottak Magyarországon, sûrû rengeteg erdõ volt Rika erdeje. Bátran meghúzódhattak ott a tatárok. Ki-kicsaptak onnét a vidékre, raboltak, gyilkoltak, s mikor aztán jól felrakodtak mindenféle zsákmánnyal, visszahúzódtak ismét a rengeteg erdõbe, oda senki sem ment utánuk.

       Legtöbbet szenvedett a Rikában tanyázó tatároktól ebben az idõben Vargyas, mert ezt a falut találták legközelebb. A szegény vargyasiaknak mindegyre futni kellett a faluból, s rendesen a Csudáló-kõ nevû barlangban húzódtak meg. Volt Vargyason egy Márczel Gergely nevû vitéz ember, ez megsokallotta az örökös tatárjárást, az örökös barlangban való tanyázást, összegyûjtötte a vargyasiakat, mondotta nekik:

                      - Halljátok-e, atyafiak?! Én többet ki nem mozdulok a faluból, egy életem, egy halálom, szembeszállok a tatárokkal, ha száz ördög lakozik is bennük.

       Felbátorodtak ezen a beszéden a vargyasi székelyek, s mondták egy szívvel-lélekkel:

                      - Szembeszállunk mi is!

       Éppen híre jött, hogy közelednek ismét a tatárok. Nosza: férfiak, asszonyok összegyûltek a falu közepén. Fölfegyverkeztek: kaszával, vasvillával, szóval, kinek amije volt, azzal.

       Hát csakugyan jönnek a tatárok rettentõ ordítozással. Elöl jött a vezérük: Rabsán, fekete paripán. De a székelyek nem szaladtak meg. Elöl volt mindenütt Márczel Gergely, mellette a felesége.

       Ketten bátorították a népeket. S ahogy összementek éppen a falu hídján, hullott a tatár le a vízbe, hogy egyszeriben megakadt a víznek a folyása. Csak eggyel nem bírtak, a tatárok vezérével, Rabsánnal. Két kezében két kard volt, úgy vágott jobbra-balra, nem is tudtak hozzá közeledni.

       Kard volt Márczel Gergely kezében is, de nem ült lóháton, mint Rabsán, s mégis nekivágott. De abban a pillanatban egy tatár keresztüldöfte a lándzsájával.

       Márczel Gergely hátraesett, de a felesége felfogta, s a nagy, erõs asszony kapta az urát, s úgy vitte a házába. Még volt egy szikra élet benne, de nem tudott már szólni, csak a szemével nézett a feleségére, s az asszony ebbõl a nézésbõl megértette, hogy mit szeretne mondani az ura, ha tudna beszélni. Azt olvasta ki szemébõl:

                        - Hagyj itt engem, mert én úgyis meghalok. Eredj vissza, bátorítsd a népet.

       Az asszony sírva csókolta meg az urát, s szaladott a hídhoz. Messzirõl kiabált:

                        - Ne féljetek! Ne féljetek! - s megvillantotta az ura kardját. Éppen abban a pillanatban ért a hídhoz, amikor Rabsán át akart ugratni a híd túlsó végire, de meghõkölt a ló az asszony villogó kardjától, lebukott a hídról, bele a megáradott vízbe. Még ott is talpra ugrott Rabsán, de aztán ismét elbukott, s belefulladott a vízbe.

       Vargyason azt a hidat, amelyen ez a nagy csata folyt, ma is Tatár hídjának nevezik, s az utcát, melyen a tatárok bejöttek a faluba: Rabsán utcájának.