Tatár hidja


        Rika erdejében is sokat tanyáztak a tatárok. Mindegyre meglátogatták a szegény vargyasi népet, mert Vargyas volt legközelebb Rika erdejéhez. A vargyasiak, mint már elbeszéltem, rendszerint az almási barlangban húzódtak meg, a tatárok pedig, ha nagyobb magyar sereg közeledett Vargyas vidéke felé, a Rika erdejébe vonultak vissza, mely abban az idõben sürü rengeteg volt.


        Csala vitéz halála után egy Marcel Gergely nevû azt mondta egyszer a népnek:
-    Én már meguntam az örökös bujdokolást. Egy életem, egy halálom, többet a faluból ki nem mozdulok!

       A vargyasiak felbuzdultak Marcel beszédén, s egy szívvel-lélekkel elhatározták, hogy többet nem menekülnek, bevárják a tatárokat a faluba. Hiszen alig határozták ezt el, már jött is a hír, hogy közelednek a tatárok. Nosza, talpra állt az egész falu népe! Férfiak, asszonyok, kapával, kaszával, vasvillával, fejszével, kinek amije volt, úgy várták a tatárokat. Hát csakugyan jöttek is. Rabsán vezette õket, a vezérük fekete paripán. De a vargyasiak nem szaladtak meg. Bátran mentek Marcel Gergely s a felesége után, mert a bátor asszony nem maradt el a férje mellõl: együtt vezették, s együtt lelkesítettek a népet. Éppen a falu hídján ütközött össze a két csapat szörnyû nagy erõvel. Úgy hullott a hídról a tatár a patakba, hogy egyszerre csak megakadt a víznek a folyása. De a vezérrel, Rabsánnal, bizony nem bírtak. Kard volt mind a két kezében s úgy vágott jobbra-balra, hogy nem tudtak közelébe jutni. Marcel Gergelynek is kard volt a kezében, de csak egy kard, s nem ült lóháton, mint Rabsán. Csak nagy nehezen jutott közelében Rabsánnak, de abban a pillanatban, amikor a kardját éppen Rabsánra emelte, egy tatár keresztüldöfte a lándzsájával.


       Marcel Gergely nem zuhant a földre, mert a felesége összeszedte minden erejét, felfogta estében, aztán ölébe karolta, úgy szaladt vele haza, ott lefektette. De az ura már szólni sem tudott, nézte-nézte, hosszan nézte az asszonyt, s a nézésben benne volt a kérés: - Hagyj engem, ne törõdj velem. Eredj vissza, bátorítsd a népet!

       Az asszony sírva csókolta meg az urát, aztán megragadta a kardját, kirohant a ház alól, s messzirõl kiabált:
 -Rajta, rajta, ne féljetek, mindjárt jön az uram is!

       Éppen abban a pillanatban ért a hídhoz, amikor Rabsá át akart ugrani a híd innetsõ végéhez. Ám a ló megijedt az asszony villogó kardjától, leugrott a hídról. Belefordult a megáradt patakba, s Rabsánnal együtt belefulladt.

       A hidat, ahol ez történt, Tatár hídjának hívják a vargyasi nép, az utcát meg, amelyen a tatárok a faluba jöttek, Rabsán utcájának.

                                               (Benedek Elek nyomán)